Sinkovits Imre és Gombos Katalin fiaként remek színészi vénát örökölt és korábban számos vidéki színháznál (Pécs,Nyíregyháza,Veszprém) is játszott, Az utóbbi években szinkronmunkáiról ismerhetjük.
Hogy ki Ő? Egy jelenés, amelyből kiragyog mindaz, ami az embert magyarrá teszi. Táltos, kuruc, költő, színész, forradalmár. Olyan ember, akiben Petőfi hevülete, hazaszeretete, szüleitől örökölt tehetsége, az őseink ismerete eggyé kovácsolódott, költő és színész, ember ki tisztában van elhívásával.
Csodálatos emberek közt élhettem az életem ? állítja Sinkovits-Vitay András színész, akit leginkább kiváló szinkronszerepei miatt ismerhet a közönség. Édesapja Sinkovits Imre, édesanyja Gombos Kati, nagybátyja Sinkó László, de atyai jó barátjának mondhatta Latinovits Zoltánt is. Édesapja viszont nem szerette volna, ha fia is a világot jelentő deszkákon szerepel, később mégis tízezerszer léptek fel közösen.
Egy riportból:
? Önt elsősorban színészként ismerik, és kevesen tudják, hogy világjáró utazó, aki barátaival a magyarság eredetét kutatja.
? Csak szerényen a szavakkal. Németh Lászlót idézném: ?Először ember vagyok, és csak utána magyar!? Ki számít magyarnak? Erről írtam ?Az én hazám? című versemben: ?A nemzetem sose nézte, ki honnan jött, s mi a vére, / Nem nézte a származásod, csak hogy mi tett uraságod! / Magyar Kapisztrán Szent János, tours-i püspök, Szent Márton, / ezért magyar Bem tábornok, s az Aradi Tizenhárom! / De brigadéros Ocskay nem magyar! Sem Károlyi, / s áruló utódai!? Magyarnak lenni nem vér vagy származás, hanem lélekminőség kérdése. A magyar nép soha nem volt pogány, a monofita vallást követtük. A pogány szó a latin paganusból ered, ami birodalmon kívülit jelent. Nem azt, hogy hitetlen, hanem azt, hogy nem tartozik bele a birodalom bűvkörébe. A magyarok monofita vallása elismerte ugyan a Szentháromságot, de a Fiút nem emberi, hanem isteni természetűnek tekintette. Ezért átkozott ki minket az egyház.
? Gyerekként mi szeretett volna lenni?
? Keresztapám hatására, aki Sitkén volt plébános, sokáig pap akartam lenni. Később építészmérnök. Tulajdonképpen a mérnöki álmom részben megvalósult, mert a Hilton statikáján tizennyolc évesen dolgoztam. Tizenkét éves koromban volt egy dackorszakom. Amikor édesapám megkérdezte, hogy ?fiam, mégis kivel vagy hajlandó szóba állni??, azt válaszoltam: ?Egy ilyen ember van, Latinovits Zoltán.? Zoli bácsi azt mondta, először legyen egy tisztességes polgári foglalkozásom, szerezzek építész diplomát, és ha úgy alakul az életem, később még lehetek színész. Emlékszem, egyszer felhívott, hogy találkozzunk az Állatkertben. Leültünk a fekete párduc ketrece elé, és négy órán keresztül ültünk néma csendben, bámultuk a párducot. Később, már színész koromban, a Veszprémi Színházban játszottam Almaviva grófot, a Figaro házasságából. A darabot a kaposvári színház rendezője is megnézte, aki később elmondta, hogy semmire nem emlékszik az előadásból, csak arra, hogy bejövök a színpadra, és úgy vetődöm az ágy alá, mint egy fekete párduc.
? Ezek szerint nem édesapja, Sinkovits Imre hatására lett színész?
? Nem, ő kifejezetten tiltott a színészettől. Ezt sok mindennel indokolta, de az igazi ok az lehetett, hogy féltett engem. Kilenc évembe telt, amíg ismét felfedeztem őt. Megéltem, milyen csodás az, amikor az ember rátalál az édesapjára, és nem az édesapját találja meg, hanem a legjobb barátját és kollégáját, és utána esték százait vele együtt tölti. Volt egy közös, önálló estünk. Édesapám egyik bölcs mondása volt, hogy az élet nagyon egyszerű, de mire erre rádöbbenünk, addigra már régen túlkomplikáltuk. Érdekes módon nekem mindig azok voltak a barátaim, akik mások számára nehéz emberek voltak. Például Kálmán György, Őze Lajos, Latinovits Zoltán, Bubik István, Bessenyei Ferenc, Szakácsi Sándor. Ha van, akitől irtózom, az a simulékony jellemű ember, aki mindenkinek meg akar felelni. Az ember csak az Úristennek, és ezáltal önmagának akarjon megfelelni. Sokan mondják azt, hogy ?Isten a szívemben él.? Ez óriási tévedés. Nem ő él a szívünkben, hanem mi élünk Isten szívében.
? Milyennek kell lennie egy Nemzeti Színháznak?
? A Nemzeti Színháznak nem az lenne a feladata, hogy modern legyen, hanem hogy rendszeresen játssza nemzeti drámáinkat, amelyeknek egyáltalán nem vagyunk szűkében. Például a Segítsd a királyt, Ratkó József drámáját sehol nem játsszák, pedig micsoda filozófia van benne. Ha egy népnek a világon akkora történelme lenne, mint a magyarságnak, akkor egy húsz éven át tartó szappanoperában adnák minden este. És az is igaz, ha a francia forradalomról egy gúnyolódó filmet csinálnának, másnap kitörne a francia parasztlázadás. Nem hinném, hogy Magyarországon kívül ilyet bárhol a világon meg lehetne tenni.
? Milyen országban szeretne élni?
? Ahol értékek, és nem érdekek iránt vannak elkötelezve az emberek. Amikor tudjuk, honnan jöttünk, hová tartunk, és hol vagyunk. Engem mindig maga az út érdekel, hogy az út során hogyan alakulunk át. Nem szenvedni jöttünk a földre, hanem hogy jól érezzük magunkat, de a feladatot teljesíteni kell, és az úton végig kell menni. Persze a cél, az Isteni Terv beteljesítése. Nálunk a legtöbb ember az ?én?-nel kezdi a mondatot. Szeretném, ha azzal kezdenénk, hogy ?te?. Vagy ?mi?. Vagy a ?nemzet?.
Egy másik riportból:
? Gyerekkorából hogyan emlékszik az édesapjára?
? Egy tüneményesen jó humorú ember volt, de ha rólam volt szó, nem ismert tréfát. A húgommal Marcsival, (Hegedűs Csaba olimpiai bajnok birkózó felesége ? a szerk.) elnéző volt, velem megpróbált szigorú lenni, de muszáj is volt, mert én elég sok csibészségben benne voltam. Emlékszem öt éves lehettem, volt egy közös játékbabánk a testvéremmel. Nem volt sok játékunk, mert volt, hogy enni sem volt mit: a végrehajtó állandó vendégünk volt. Marcsi kidobta az egyetlen babánkat az ablakon. Édesapám, aki szerette, ha mindenki becsületes és szavatartó, kérdezte, hogy ki volt az. Én hallgattam, mert nem én voltam, a húgom is, mert nem akarta, hogy büntetést kapjon. Ekkor kaptam édesapámtól egy pofont, mire Marcsi szíve megesett rajtam és bevallotta, hogy ő volt. Erre édesapa az ölébe ültetett és azt mondta: ?Mivel indokolatlanul kaptál tőlem egy pofont, ezért cserébe hármat adhatsz nekem, tiszta erőből?. Mire a nyakába borultam, és sírtunk együtt egy jót.
? Később az ő indítatására lett színész?
? Nem. Ő kifejezetten nem szerette volna ezt. Édesanyámmal azt sem engedték, hogy a színházba bejárjunk megnézni őket, de később én mégis belógtam. Inkább Latonivits Zoltán volt, aki elindított a pályán. Zoli bácsi tizenkét éves koromtól mentorált, atyai jóbarátom volt. Azt mondta előbb építésznek kell lennem, csak utána lehetek színész. ?Először szakmát szerzünk, nevet változtatunk, elmegyünk vidékre és megtanuljuk a szakmát!? ? mondta a rá jellemző hanglejtéssel. Így hagytam el édesapám nevét és lettem apai rokonság révén Vitay. Amikor elment közülünk, akkor vettem fel ismét a Sinkovits nevet, hogy emléke előtt tisztelegjek.
? Közösen is fellépett a család?
? Igen, de olyankor sosem a gázsit számoltuk. Azt néztük, hogy ki mit csinált jól, vagy rosszul az előadáson. Édesapámmal 10 ezer közös fellépésünk volt: ő a saját szerepeit játszotta, én Kálmán Györgyét. Sokat utaztunk, világot láttunk. Egy szobában, közös ágyon aludtunk. Nem bántuk, mert nagyon szerettük egymást. Mindketten rettenetesen horkoltunk, így mindig azon versenyeztünk, hogy ki tud előbb elaludni. A vesztesnek esélye sem maradt erre. Sok időbe telt, míg rátaláltam édesapámra, míg rájöttem, hogy ő a barátom és kollégám is. A mai napig velem van, de Zoli bácsinak legalább annyit köszönhetek, mint neki, vagy Keresztury Dezső Széchenyi-díjas írónak. Hárman alakították a sorsomat, és hiszem, hogy föntről most is figyelnek.
forrás wikipédia